Sose gondoltam volna, hogy ilyen borzalmasan
egyszerű, boldog és mondhatni tökéletes életet fogok élni. Még fiatal vagyok,
jócskán a húszas éveim elején járok, de jelenleg ennél jobb életet kívánni se
kívánhatnék. Pedig koránt sem problémamentes, de nem is akarom, hogy az legyen.
Természetesen nem volt mindig ilyen jó
életem, vagy legalábbis én nem éreztem annak. A családi hátterem kifejezetten
remek, jól kereső szülők, nyugodt és boldog környezet. Az egyetlen dolog, ami
megkeserítette az életem, az a bátyám. Félreértés ne essék, nagyon jó testvér
volt mindig is, nem benne volt a hiba, hanem mindenki másban. Az egész család
folyamatosan hozzá hasonlítgatott, Seunghun így, Seunghun úgy, ő ezt jobban
csinálja, miért nem csinálod úgy, mint a bátyád, sokat tanulhatnál tőle, ő
mindenben a legjobb! Gyereknek próbáltam mindent úgy csinálni, mint ő, de
akárhogy is próbálkoztam, sose volt jó. Aztán ahogy nőttem, úgy untam meg az
egészet. Elkezdtem lázadni mindig az ellenkezőjét csináltam, mint amit mondtak,
mindemellett igyekeztem megtalálni önmagam. És természetesen mikor kitaláltam,
hogy zenével szeretnék foglalkozni, és mindezt a családommal is közöltem,
mindenki végleg kiborult. Nem értették, hogy miért egy ilyen bizonytalan utat
választok, és miért nem megyek inkább a jogi karra, hogy egy jól kereső ügyvéd,
vagy jogász lehessek; úgy, mint a bátyám. Elég sokat veszekedtem velük ezen, és
a helyzet egyre csak rosszabbodott. Ezt persze nem más, mint a testvérem és
köztem lévő kapcsolat sínylette meg. Ő próbált nekem segíteni, mellém állni, de
szüleink szavai túl meghatározók voltak, és én is eléggé ellöktem magamtól.
Végül meguntam, és elmentem otthonról.
Eleinte nagyon nehéz volt, a félretett
zsebpénzemből éltem, míg nem találtam munkát, emellett igyekeztem az iskolai
átlagom a lehető legstabilabban tartani. És valami csoda folytán sikerült
mindent egyensúlyba hoznom. A másik csoda pedig az volt, mikor felvettek az
egyetemre. Kimondhatatlanul boldog voltam. Még akkor is, mikor egyre nehezebbé
vált a dolgok közötti egyensúly fenntartása. Bár ez az egyensúly nem volt
tökéletes. Az óráim és a rengeteg tanulás mellett az időm nagy részét a munka
vette el, mivel el kellett tartanom magam, így szinte semmi szabadidőm nem
maradt, ami azt eredményezte, hogy szociális életem nem létezett. A
középsuliban se volt túl sok barátom, és idővel a kapcsolatom is elhalványult
velük, míg az egyetemen időm nem volt barátkozni, mindig csak rohantam egyik
helyről a másikra. Mígnem találkoztam Vele.
Ugyan olyan napnak indult, mint az összes
többi, már az első év második szemeszterében voltunk, én pedig hulla fáradtan
az esti műszaktól rohantam az egyetemre, hogy lehetőleg beessek még a tanár
előtt az első órámra. És mindez sikerült is volna, ha nem vagyok figyelmetlen,
és nem rohanok bele valakibe. És még ezzel se lett volna probléma, ha az a
valaki nem egy papírköteggel a kezében járt volna arra, mert természetesen
ahogy beleütköztem, a kezében lévő papírok annyi felé szálltak, ahány darab
csak volt. Mert nekem, Choi Seungcheolnak a legrosszabb pillanatokban kell
szerencsétlennek lennem. Természetesen megálltam és segítettem neki összeszedni
minden egyes lapot, mialatt vagy ezerszer bocsánatot kértem. Közben
sikerült beazonosítanom, hogy egyik szaktársamat borítottam fel majdnem. Bár a
nevéről fogalmam se volt, mert elég kevés közös óránk van, de az arcát
felismertem. Majd az ezeregyedik bocsánatkérés után elrohantam órára, hogy ott
is jó párszor bocsánatot kérjek a tanártól a késésemért.
Életem következő csodája másnap ért, mikoris
az előtte való nap felborított srác egyik közös óránk után odajött hozzám.
Meglepetésemre tudta a nevem, ami elég kínosan ért az én tudatlanságom miatt,
de ő csak nevetett ezen. Egész gördülékenyen beszélgettünk, megtudtam, hogy
Yoon Jeonghannak hívják, és hogy igazán szép hangja van. Beszélgetésünknek az
épületen végig szántó csengő vetett véget, ami egy gyors elköszönés után
sprintelésre késztetett. Abban a pillanatban még nem gondoltam volna, hogy
teljesen megváltozik az életem.
Ezek után egyre többször jött oda hozzám órák
előtt, vagy után, sőt egy idő után random összefutásaink alkalmával is
leálltunk beszélgetni. És szép lassan realizálódott bennem, hogy lett egy barátom.
Barátságunk következő szintjét az egyetemen kívüli programokkal értük el. Ami
egy jó ideig az időhiányom miatt kifulladt abban, hogy együtt mentünk el
valamerre tanulni. Eleinte elég frusztráló volt a dolog, de hamar megszoktam.
Igazán felüdítő volt néha a könyvekből felnézni, és beszélni pár szót
valakivel. Majd eljutottunk odáig, hogy valami teljesen mást csináljunk.
Első alkalommal visszakozott, mondván, ha nincs elég időm, akkor ne szakadjak meg csak
miatta, de hajthatatlan voltam. Szerettem vele lenni, és nem akartam, hogy csak
a suli és a tanulás keretein belül létezzen a barátságunk. És ahogy múlt az
idő, a közös programok is gyakoribbak lettek. Egy mozi, egy gyors kajálás két
óra között, vagy ha épp úgy adódott, akkor egy séta az egyetemhez közeli parkban.
Egy ilyen kajálásra a barátait is elhívta, és bemutatott nekik. Igazán nagy arc
volt mindenki, pont olyan hamar találtam meg a közös hangot velük, mint Vele.
Egyre több időt töltöttünk együtt, és az életem kezdett körülötte forogni. És
szép lassan realizálódott bennem, hogy beleszerettem.
Nem azon ütköztem meg, hogy egy fiúba lettem
szerelmes, mivel valahogy sose vonzottak a nők, és tudtam, hogy ez lesz a vége,
inkább a szerencsétlenségem akasztott ki, hogy hogyan voltam képes beleszeretni
pont a legjobb barátomba, aki eddigi életem első legjobb barátja. Szóval miután
ez tudatosult bennem elég nagyszabású belső harc ment bennem végbe, amiből igyekeztem
a lehető legkevesebbet mutatni. Több-kevesebb sikerrel. Próbálkozásaim
sikertelenségére akkor jöttem rá, mikor barátunk, Soonyoung leültetett, hogy
beszélnünk kell. Elmondta, hogy mindenki nagyon jól tudja milyen érzelmeket
táplálok Jeonghan iránt, kivétel ő magát. És hogy mihamarabb lépnem kellene,
mert idegesíti őket, hogy vakok vagyunk és nem vesszük észre a másik érzelmeit.
Illetve az is kikotyogta, hogy Jeonghannal már beszélt erről, de képtelenség
rávenni bármire is. Eme beszélgetésen napokon át gondolkoztam, igen nehéz volt
meghozni a végső döntést.
Meleg nyári nap volt, az utolsó vizsgáinkon
is túlestünk, vége volt az évnek, kezdődhetett a pihenés. Ennek megünneplésére
és a fáradt gőz kiengedésére hívtam el egy sétára a parkba. Egy kisebb kör után
elfoglaltuk törzshelyünket a kis halastó mellett, beszélgettünk, hülyéskedtünk.
A fejembe vettem, hogy aznap bevallok neki mindent, és ezt meg is tettem, mikor
egy kisebb csend állt be közénk. Elég bénára sikeredett vallomás volt, de ha
akartam volna se tudtam volna jobban összeszedni a gondolataimat. A pár
másodperces csendből percek lettek, ami kezdett egyre kínosabbá válni. Már az
is átfutott az agyamon, hogy Soonyoung hazudott, bár ezt a gondolatot
igyekeztem elhessegetni, mert nem olyan volt, aki ilyet megtenne. Kétségeim
pedig abban a pillanatban teljesen el is illantak, mikor Jeonghan a nyakamba
vetődve borított fel minket. Fejét nyakamba fúrva motyogta el válaszát, amit
csak azért hallottam rendesen, mert szája közel volt fülemhez. Ott csókoltam meg
őt először.
Azóta már eltelt pár év, jelenleg végzősök
vagyunk az egyetemen, idő közben összeköltöztünk, és a baráti társaságunk
nyálas álompárja lettünk, akik néha szeretnek az egyetem területének a közepén
hangosan összeveszni a legapróbb dolgokon is, ezzel zavarba hozva mindenkit,
aki ismer minket. És ezzel elég sokat is vagyunk piszkálva, ami nem igazán
zavarja egyikünket se, ilyenek vagyunk, ezt kell szeretni.
- Min gondolkozol ennyire? – foglalt helyet
mellettem a kanapén kedvesem, miközben egy bögre forrócsokit nyomott a kezembe.
- Csak eszembe jutott, hogy hogyan
ismerkedtünk össze – mosolyogtam a bögre mögül két korty között.
- Ugye tudod, hogy abban a pillanatban a
pokolra kívántalak, mikor belém rohantál? – ajándékozott meg azzal a tipikus díva
nézésével. – És ha nem te lettél volna, akkor első kézből tapasztalhattad volna
meg a Yoon Jeonghan féle kiakadást.
- Még szerencse, hogy én én voltam –
kuncogtam fel. – És csak megjegyezném, hogy azóta egy párszor tapasztaltam
elsőkézből néhány hisztidet – ejtettem meg egy széles vigyort, mire csak egy
ütést kaptam a vállamra.
- Utállak! – bögréjét a dohányzó asztalra
rakta, és karjait összefonva fordult nekem háttal. Tettére csak újból
felkuncogtam.
- Én is szeretlek téged – helyeztem saját
bögrémet az övé mellé, majd hátulról átölelve adtam egy puszit az arcára. –
Annak pedig kifejezetten örülök, hogy tetszett az ajándékom!
- Még szép, hogy tetszett! – döntötte
vállamra fejét. - Az igazat megvallva már egy ideje kinéztem magamnak azt a
gyűrűt, de nem gondoltam volna, hogy megkapom tőled, főleg nem így – emelte fel
jobb kezét, melyen ott díszelgett a gyűrű, amivel megkértem a kezét néhány
órával ezelőtt. – Viszont te egyáltalán nem mondtad, hogy mennyire tetszett,
amit kaptál!
- Tudod jól, hogy imádom, hisz jó könyvből
sose lehet elég itthon! – mosolyogtam rá, amit édesen viszonzott. – De tudod mi
a legjobb ajándék, amit kaphattam?
- Mi? – homlokát ráncolva kérdezett vissza.
- Hogy vagy nekem – mosolyogtam rá a lehető
legtöbb szeretettel, mire ős csak megforgatta szemeit.
- Ilyenkor annyira nyálas vagy!
- Lehet, de te pont ilyen nyálasan szeretsz
engem! – adtam egy csókot arcára, és eldöntöttem magunkat a kanapén.
- Ez tökéletesen így van! – fogta közre
kezeivel arcom, majd ajkaimra csókolt.
- Boldog karácsonyt szerelmem! – duruzsoltam
ajkaira két csók között.
- Boldog karácsonyt kedvesem! – válaszolt
vissza, majd mindenről és mindenkiről megfeledkezve vesztünk el a másikban.
